Pár hónapja azonban úgy éreztem, ez már kevés. Őszintén szólva zavar, hogy a boltban a csokik nagy részét nem mi készítjük (nincs hol, mert a konyhánk olyan kicsi). A munkám legjobb részének a csokikészítést tartom, a vevők kiszolgálása néha elég idegtépő is tud lenni. Az eladás szempontjából viszont nem a legjobb, hogy én úgy szeretek a leginkább dolgozni, ha egy lélek sincs a boltban 🙂 Mindenesetre újra rákattantam a bonbonos blogok nézegetésére. Ez szinte kizárólag a Praliné Paradicsom blogot érinti, mert annyira változatos, érdekes, kreatív és inspiráló.

A végső löketet egy érdekes kísérlet adta meg. A fehér csokit sütőben sütve karamellizálni lehet. Ezt ki kellett próbálnom. Aztán a tejcsokit is. Aztán banános karamellt, aztán házi marcipánt, és így tovább. Az összes ott található receptet azonnal ki akartam próbálni. Így egy idő után már nemcsak a szabadnapjaim, de a munka utáni estéim is a konyhában teltek. Kavargattam a sütőben a karamellizálandó csokit, vagy ganache-t készítettem trüffel alaphoz, és hasonlók.

Aztán egyik nap előkerült a márványlap, amit karácsonyra kaptam a férjemtől. A vízgőz fölött már olvadt az étcsoki, készenlétben a maghőmérő és a többi munkaeszköz is. Elsőként a gyémánt fantázianevű bonbonformával próbálkoztam, mivel ennek sima a felülete, így kezdőknek is könnyebb használni (a bonyolultabb felületű formáknál sok levegőbuborék maradhat, ami rontja az esztétikai látványt, hiszen lyukacsos lesz a csoki). Az első próbálkozás vegyes végeredményt hozott, mivel a bonbonhüvelyek szépen kipottyantak a formából, pattanó hangot is adtak a törésnél, de a fényüket megzavarták a fehér pöttyök, amelyek a nem megfelelő temperálás eredményeként jönnek létre (kicsapódik a cukor illetve kakaóvaj a csoki felületén, angolul ezt bloomingnak, azaz virágzásnak hívják). Nem csüggedtem, mert egy év távlatából, szakértő segítség nélkül még így is egészen jók lettek. Teszek is be egy képet róluk, hogy majd idővel összehasonlíthassam, mennyit fejlődtem.

Munkálatok közben

az első foltos “gyémántok”

Miután készítettem egy adag mézeskalács fűszeres ganache-t (hagyományosan tejszínes csokoládékrém, amit töltelékként, vagy magában trüffelként használhatunk), ismét nekiláttam a temperálásnak, hátha másodszorra jobban sikerül. Ezúttal az ún. beoltós módszert is kipróbáltam, amihez nem kell márványlap. (Technikai leírásokat majd a későbbiekben még hozok részletesebben is) Az eredmény már jobban tetszett, bár még mindig úgy gondolom, lehet jobban is. Főleg a bonbonok talpazását kell még gyakorolnom, mert az nem lett olyan szép.

második adag bonbon